A Gnúk vándorlása a világ egyik csodája.
Hatalmas csorda indul az egyik ha nem a legmegterhelőbb vándorlásra.
Viszont nem minden gnú folytat vándorló életmódot.
Azok a fehérfarkú gnúk közül, melyek nagyobb rezervátumokban élnek, egyes évszakonként meg-megtesznek kisebb vándorutakat, míg ugyanabban a rezervátumban élő más fajtársaik, az év során ugyanazon a helyen maradnak.
A csíkos gnúnak egyaránt vannak vándorló és területhez hű állományai is.
Például a tanzániai Ngorongoro Természetvédelmi Területen ez az állat terület-hű, a legerősebb bikák állandó területeket jelölnek ki maguknak, még a szaporodási időszakon kívül is.
A tehenek és borjaik körülbelül tízfős csordákba verődnek, néha eme családi csordák nagyobb csordákba tömörülnek.
A Serengetiben és a Tarangire-ben élnek a legvándorlósabb csíkos csordák.
Amikor nagy vándorlásokba kezdenek, a kisebb csordák egyesülnek és kétneművé válnak, azaz a tehenek és bikák együtt haladnak.
Azonban ezeken a területek is léteznek nem vándorló, területhez hű állományok.
A Masai Marában van egy terület-hű állomány, mely 1977-ben körülbelül 119 000 főt számlált, azonban húsz év alatt, 1997-ben létszáma 22 000 példányra csökkent.
Eme nagymértékű állománycsökkenést az ember szarvasmarháival folytatott versengésnek, valamint a mezőgazdaságnak és az esőzések ingadozásainak tulajdonítják.
Az ismeretterjesztő filmekből jól tudjuk, hogy egyes kelet-afrikai csíkos gnú csordák nagy vándorutakat tesznek meg, hogy pontosan akkor érkezzenek meg egy bizonyos helyre, amikor ott épp a legjobb minőségű a fű.
E vándorlások elindulása évről-évre változó, és az esőzések határozzák meg.
Kelet-Afrikában az esős évszak vége május-június között van; ezután pedig eljön a száraz évszak, mely során a gnúk elvándorolnak oda, ahol ivóvizet találnak.
Mikor hónapok múlva újból eljön az esős évszak, a gnúk visszafordulnak, hogy kihasználják az eső teremtette tökéletes körülményeket.
A vándorlást négy fő tényező hajtja: a táplálék- és vízhiány, valamint a ragadozók jelenléte és a füvek foszfor tartalmának csökkenése.
A foszfor létfontosságú eleme minden élőlénynek, főleg a szoptatós gnú teheneknek.
Emiatt a legelő csordák tehenei mindig a magasabb foszforszintű legelőket keresik.
A foszfor mellett a magas nitrogén tartalom is fontos számukra.
A légi fotók bebizonyították, hogy a mozgó csordák nem haladnak fejetlenül; vagyis az egyedek nem maguktól mennek ide-oda, csak épp a csorda biztonságát élvezve.
A kutatók megfigyelték, hogy a hatalmas vándorló csorda valójában hullámokban halad, azaz a benne levő kisebb csordák maguk határozzák el, hogy mikor mozogjanak.
Számos természetfilmben láttuk, hogy amikor a folyókat szelik át, sokukat elkapják a krokodilok, vagy belefulladnak a vízbe.
Habár úgy tűnik, hogy ekkortájt minden állat fejét vesztve, minden áron át akar kelni, a kutatók úgy vélik, hogy az úgynevezett „raj-intelligencia” üt be, és az állatok szisztematikusan megpróbálják megkeresni a legmegfelelőbb átkelőhelyeket.
Az egész csorda egy állatként viselkedik.
A tanzániai Serengetiben a gnúk vándorlása más növényevő állatok vándorlását is elősegíti; így például a Thomson-gazelláét, mely a gnúk által lelegelt, friss hajtású füveket keresi.
A gnúk, más növényevő állatok közül főleg a zebrákkal társulnak; együtt járják a nyílt szavannákat.
Több állat hamarabb észreveszi a veszélyeket.
Továbbá a zebrák lelegelik a füvek felsőbb és szárazabb részeit, hátrahagyva a gnúnak a táplálóbb alsóbb részeket.
Amikor egyes területekre nagy számban érkeznek meg a gnúk, a zsiráf (Giraffa camelopardalis) borjak nagyobb biztonságban vannak, mivel az oroszlánok áttérnek a gnúvadászatra.
A vándorlásoknak gátat vetnek a kerítések és az utak.
Botswanában az 1983-ban a hatóságok a Kalahári sivatagban több ezer kilométeres kerítést emeltettek, így a gnúk nem juthattak el az itató- és legelőhelyeikre, és több tízezer állat pusztult el.
Az akkori állománynak csak kevesebb mint 10%-a maradt életben.
A fehérfarkú gnú világszintű állományát 18 000 főre becsülik; ebből 7000 Namíbiában él, ahol korábban ez a faj nem létezett.
A namíbiai betelepítés annyira sikeres volt, hogy 1982-ben 150 állatból 1992-re 7 ezer gnú lett.
A csíkos gnú helyzete a kisebb rokonánál is jobb.
A világszintű állományt 1 500 000-ra becsülik; ebből 1,3 millió a Serengeti Nemzeti Parkban él.
Discord szerverünkön volt egy olyan kérdés,hogy a gnúk milyen másik állatokkal vándorolnak együtt?
A válasz pedig az, hogy a zebrák lelegelik a fű szárazabb tetejét, a gnúk a lédúsabb közepét és a Thomson gazellák a frissebb hajtásokat.
Forrás: A szöveget a Serengeti nemzeti park oldaláról fordítottam, a két kép a Tarangire nemzeti park oldaláról van.
A következő videókban általános információkat és érdekességeket tanulhatsz a gnúkról:
🐂Állatbemutató #124 | Csíkos gnú - A leghíresebb nomád!
🐂Állatbemutató #118 | Fehérfarkú gnú - Története hasonlít a bölényéhez!
You are not authorised to post comments.