Ausztrália partjainál egykor olyan szövetség alakult ki az emberek és a vadon élő orkák között, amely csaknem egy évszázadon át segítette a bálnavadászokat. A tengeri ragadozók felkutatták és megtámadták a bálnákat, az emberek pedig megosztották velük a zsákmányt. Az együttműködés legismertebb szereplője Old Tom volt, akinek története még közel száz évvel a halála után is tartogatott meglepetéseket a kutatók számára.
Ausztrália délkeleti partvidékén, Eden városának közelében a 19. században egészen különös jelenetek játszódtak le.
Amikor bálnák közeledtek a Twofold-öbölhöz, a helyi bálnavadászok gyakran nem egyedül indultak a nyomukba. A vízben kardszárnyú delfinek, vagyis orkák várták őket, amelyek már megkezdték a zsákmány üldözését.
A korabeli feljegyzések szerint az állatok olykor farkukkal csapkodták a vizet a bálnavadászállomás közelében, mintha jelezni akarnák az embereknek, hogy elérkezett a vadászat ideje.
A vadászok ilyenkor csónakjaikba szálltak, és követték az orkákat.
A ragadozók a bálnák kifárasztásában segítettek, az emberek pedig szigonnyal ejtették el a zsákmányt. A vadászat végén mindkét fél részesedett a tetemből.
A különleges együttműködésről az első ismert európai feljegyzések 1844-ből származnak, és a kapcsolat egészen a 20. század elejéig fennmaradt.
De hogyan alakulhatott ki ez a szokatlan szövetség? És miért tűntek el végül az Eden környékén vadászó orkák?
Egy kapcsolat, amely az európai bálnavadászok előtt is létezett
Az eden-i orkák történetét hosszú időn keresztül elsősorban az európai bálnavadászokhoz kötötték. A helyi őslakos közösségek hagyományai azonban jóval régebbi kapcsolatról számolnak be.
A térségben élő, a Yuin népcsoporthoz tartozó Thaua emberek különleges jelentőséget tulajdonítottak a kardszárnyú delfineknek.
Az orkákat beowa néven ismerték, és spirituális kapcsolat fűzte őket hozzájuk. Hagyományaik szerint az elhunyt közösségi tagok orka alakjában térhettek vissza.
A Thaua nép szóbeli történeteiben olyan közös vadászatok is szerepelnek, amelyek során az orkák a part közelébe terelték a bálnákat, lehetőséget adva az embereknek az elejtésükre.
Ezeknek az emlékeknek a megőrzésében fontos szerepet játszott Steven Holmes, a Thaua közösség hagyományainak egyik őrzője, aki egy 2023-ban publikált tudományos kutatásban társszerzőként is közreműködött.
Holmes családjának történetei szerint egyik őse, Budginbro együtt úszott Old Tommal, és olykor az állat hátúszójába kapaszkodott.
Egy másik családi emlék arról szól, hogy Budginbro édesapja a parton sétálva énekkel hívta az orkákat, amelyek követték őt a vízben.
Ezek a történetek az őslakos szóbeli hagyomány részét képezik, így nem minden részletük igazolható a mai tudományos módszerekkel.
Arra azonban rámutatnak, hogy az emberek és az orkák kapcsolatát nem lehet kizárólag az európai bálnavadászat történeteként bemutatni.
Amikor a 19. században a térségben megindult a kereskedelmi bálnavadászat, a telepesek egy már létező ember–állat kapcsolatot ismerhettek meg.
Hogyan vadásztak együtt az emberek és az orkák?
A Twofold-öböl környékén az orkák főként a vándorló sziláscetek megjelenésekor váltak a bálnavadászok segítőivé.
A zsákmányállatok között hosszúszárnyú bálnák és déli simabálnák is szerepeltek.
A történelmi beszámolók alapján az orkák olykor az öböl felé terelték a bálnákat, máskor vízcsapkodással hívták fel az emberek figyelmét a közelben tartózkodó zsákmányra.
A bálnavadászok körülbelül kilencméteres, evezőkkel hajtott csónakokkal indultak útnak.
A ragadozók eközben különböző módokon akadályozták a bálnák menekülését.
Egyes orkák az uszonyokat és a farkat támadták, mások a bálna feje körül mozogtak. A feljegyzések szerint előfordult, hogy az állatok a bálnák légzését is megnehezítették, miközben próbálták kifárasztani őket.
Amikor a zsákmány már nehezebben tudott védekezni, az emberek szigonnyal támadtak rá.
Az együttműködés azonban nem ért véget a bálna elejtésével.
A vadászok nem azonnal vontatták partra a tetemet. Ehelyett rögzítették, majd rendszerint 24–48 órán keresztül a vízben hagyták.
Ez idő alatt az orkák hozzáférhettek az elejtett állathoz.
A helyiek szerint ez a megállapodásnak tekintett szokás tette lehetővé, hogy a különös kapcsolat nemzedékeken át fennmaradjon.
A nyelv törvénye – Mit kaptak az orkák a segítségükért?
Az Eden környékén kialakult szokást a helyiek a „Law of the Tongue”, vagyis a „nyelv törvénye” néven ismerték.
A vadászok az elejtett bálnák nyelvét és ajkait meghagyták az orkáknak, és csak ezután vitték el a tetem többi részét feldolgozásra.
A két félnek így eltérő részeire volt szüksége ugyanannak a zsákmánynak.
A bálnavadászokat elsősorban a bálnazsír és a többi hasznosítható nyersanyag érdekelte, míg az orkák a számukra értékes táplálékhoz jutottak.
A szokás működését a modern kutatások is vizsgálták.
Az orkák ugyanis más térségekben is gyakran a bálnák nyelvét fogyasztják el a támadások során. Ez arra utal, hogy az Eden környékén megfigyelt táplálékválasztásnak természetes okai is lehettek.
A nyelv törvényét ezért nem feltétlenül egy tudatosan kialakított, emberi értelemben vett megállapodásként kell elképzelni.
A kapcsolat lényege inkább az lehetett, hogy a két fél vadászati képességei kiegészítették egymást, miközben a zsákmány megszerzésében nem alakult ki köztük jelentős versengés.
Az együttműködés egyik legérdekesebb szereplője egy különösen jól ismert orka volt.
A helyiek Old Tomnak nevezték.
Old Tom – Az orka, amely a köteleket is a szájába vette
Old Tom a Twofold-öbölben vadászó orkák legismertebb egyede volt.
A múzeumi nyilvántartások szerint körülbelül 6,7 méter hosszú és hattonnás állatként írták le, bár történelmi méretadatainak pontosságáról később tudományos viták is születtek.
A helyiek magas hátúszójáról ismerték fel, és az orkacsoport egyik meghatározó tagjának tartották.
A róla fennmaradt beszámolók alapján Old Tom időnként különösen szokatlan módon vett részt a vadászatokban.
Állítólag előfordult, hogy a csónakok vontatóköteleit a szájába vette, és így segítette azok haladását.
Más beszámolók szerint a megszigonyozott bálnához erősített kötelet ragadta meg, akadályozva a menekülő állatot.
A történetnek van egy figyelemre méltó tárgyi bizonyítéka is.
Old Tom megőrzött állkapcsában több fog erősen megkopott.
A helyi bálnavadászok úgy vélték, hogy a kopás a kötelek rendszeres megragadásának következménye volt.
A kutatók azonban óvatosabbak. A fogakon látható sérüléseket más táplálkozási vagy vadászati tevékenységek is okozhatták, ezért azok önmagukban nem bizonyítják a kötélhúzásról szóló valamennyi történetet.
Old Tom mégis különleges helyet foglalt el a bálnavadászok emlékezetében.
Miközben más orkák idővel eltűntek Eden környékéről, a feljegyzések szerint ő még évekig visszatért a térségbe.
Mi történt az Eden környékén élő orkákkal?
A 19. század végén a helyi beszámolók még 25–30 olyan orkáról emlékeztek meg, amelyek több csoporthoz tartozva jelentek meg Eden környékén.
Az állatok közül többet név szerint is ismertek, köztük Hookyt és Coopert.
A 20. század elején azonban az orkák száma fokozatosan csökkenni kezdett.
A kutatók több lehetséges magyarázatot is felvetettek.
Az egyik szerint a nagytestű bálnák állományának megfogyatkozása miatt az orkák elveszíthették egyik fontos táplálékforrásukat.
Más történelmi elbeszélések az emberek és az állatok közötti konfliktusokat említik.
Az egyik ilyen történet szerint Old Tom egy alkalommal összeütközésbe került a bálnavadászokkal egy elejtett bálna teteménél. A hagyomány szerint ekkor fogakat is elveszített.
Az eset pontos körülményeit és következményeit azonban ma már nem lehet bizonyítani.
A kutatók azt is lehetségesnek tartják, hogy a Thaua közösség tagjainak kiszorítása és a hagyományos ember–orka kapcsolat megszakadása hozzájárulhatott az együttműködés hanyatlásához.
1928-ra Edenben megszűnt a bálnák kereskedelmi célú feldolgozása, az orkák többsége pedig addigra már eltűnt a térségből.
Old Tomot a helyiek az utolsóként rendszeresen megfigyelt egyedek között tartották számon.
1930 – Old Tom halála
-
szeptember 17-én Old Tom testét élettelenül találták meg a Twofold-öbölben.
A halálának pontos oka nem ismert.
A korabeli történetek szerint rendkívül idős állat lehetett. Egy későbbi, fogakon alapuló életkorbecslés azonban körülbelül 35 évet valószínűsített. Mivel az ilyen módszereknek is vannak korlátai, Old Tom tényleges életkora máig bizonytalan.
Az állat halála után felmerült, hogy csontvázát meg kellene őrizni az utókor számára.
George Davidson és fia, Wallace részt vettek a maradványok előkészítésében, így Old Tom csontjai végül az Eden Killer Whale Museum gyűjteményébe kerültek.
A csontváz ma is a múzeum egyik legismertebb látványossága.
2024-ben restaurátorok és múzeumi szakemberek gondosan szétszerelték, megtisztították és újra összeállították, hogy az állat testfelépítését természetesebben mutathassák be.
A csontok megőrzése később a tudomány számára is rendkívül értékesnek bizonyult.
A DNS-vizsgálat, amely új megvilágításba helyezte Old Tom történetét
Old Tom halála után évtizedekig megválaszolatlan maradt egy fontos kérdés.
Vajon az Eden környékén vadászó orkák valóban eltűntek, vagy leszármazottaik ma is élnek valahol a világ óceánjaiban?
2023-ban Isabella Reeves és kutatótársai a Journal of Heredity tudományos folyóiratban tették közzé Old Tom genetikai vizsgálatának eredményeit.
A kutatók a múzeumban őrzött csontváz fogából és állkapcsából vettek mintát, majd történelmi DNS vizsgálatára alkalmas módszerekkel elemezték az örökítőanyagot.
Az eredményeket a világ különböző pontjairól származó orkák genetikai adataival hasonlították össze.
A vizsgálat egyik eredménye alátámasztotta, hogy a múzeumban őrzött állat hím volt.
A genetikai összehasonlítás azt is megmutatta, hogy Old Tom a vizsgált populációk közül az új-zélandi orkákkal mutatta a legnagyobb hasonlóságot.
A különbségek azonban így is jelentősek voltak.
Old Tom genetikai állományának számos sajátossága nem jelent meg a vizsgálatba bevont mai orkákban.
A kutatók nem találtak egyértelműen azonosítható leszármazottakat.
Ez felvetette annak lehetőségét, hogy az Eden környékén élő orkák egykori helyi populációja teljesen eltűnt.
A tanulmány ugyanakkor fontos korlátra is felhívta a figyelmet.
Mivel nem minden ma élő orkacsoportból áll rendelkezésre genetikai minta, nem lehet kizárni, hogy az egykori eden-i állatok leszármazottai valamelyik még nem vizsgált populációban élnek.
A kutatás tehát nem bizonyította véglegesen a populáció kihalását, de egyértelmű genetikai kapcsolatot sem sikerült kimutatnia a ma vizsgált állományokkal.
Egy különleges együttműködés öröksége
Old Tom és az eden-i orkák története nem azért figyelemre méltó, mert az állatok valamiféle emberi barátságot kerestek.
Sokkal érdekesebb ennél.
A vadon élő ragadozók és a bálnavadászok között olyan együttműködés alakult ki, amely mindkét fél számára előnyökkel járhatott, és amelynek működését generációkon keresztül fenntarthatták a résztvevők.
Az orkák viselkedése a faj fejlett társas életéről és tanulási képességeiről is árulkodik.
A történet azonban egy másik tanulságot is hordoz.
Az együttműködés fennmaradásához nemcsak az állatokra és az emberekre, hanem megfelelő környezeti feltételekre, elérhető zsákmányra és a viselkedés továbbadására is szükség lehetett.
A bálnavadászat, a természeti környezet átalakulása és az emberi közösségek életében bekövetkező változások végül egy olyan kapcsolat megszűnéséhez vezethettek, amely korábban hosszú időn át fennmaradt.
Ma már nem látni rendszeresen olyan orkákat Eden partjainál, amelyek bálnavadászcsónakokat vezetnének a zsákmányhoz.
Old Tom csontváza azonban továbbra is őrzi egy szokatlan korszak emlékét.
Egy olyan korszakét, amelyben az emberek és a tengerek egyik legfélelmetesebb ragadozója ugyanarra a zsákmányra vadászott – együtt.
Gyakran ismételt kérdések (GYIK)
Ki volt Old Tom?
Old Tom egy hím orka volt, amely Ausztrália délkeleti partvidékén, Eden közelében vált ismertté a bálnavadászokkal való együttműködéséről. Testét 1930-ban találták meg, csontvázát pedig ma is az Eden Killer Whale Museum őrzi.
Valóban együtt vadásztak az orkák és az emberek?
Igen. Az Eden környékén zajló közös vadászatokról történelmi feljegyzések és fényképek maradtak fenn. Az együttműködés létezését a modern tudományos szakirodalom is elismeri, bár az egyes történetek részletei nem minden esetben igazolhatók.
Mi volt a nyelv törvénye?
A nyelv törvénye egy helyi szokás volt, amelynek megfelelően a bálnavadászok az elejtett bálnák nyelvét és ajkait meghagyták az orkáknak, mielőtt a tetemet feldolgozták.
Old Tom tényleg a szájával húzta a bálnavadászok köteleit?
A helyi történelmi beszámolók szerint igen. Az állat fogain megfigyelhető kopás összeegyeztethető ezzel a viselkedéssel, de önmagában nem bizonyítja, mivel a kopást más tevékenységek is okozhatták.
Kihaltak az Eden környékén élő orkák?
Egy 2023-ban megjelent genetikai vizsgálat nem talált egyértelmű leszármazottakat a vizsgált mai orkák között. A helyi populáció kihalása lehetséges, de nem bizonyított, mert a világ összes orkacsoportjából nem áll rendelkezésre genetikai minta.
Források
Reeves, I. M. és munkatársai (2023): Ancestry testing of “Old Tom,” a killer whale central to mutualistic interactions with human whalers. Journal of Heredity, 114(6), 598–611.
https://doi.org/10.1093/jhered/esad058
Eden Killer Whale Museum: Old Tom – A történelmi orkáról, az eden-i bálnavadászatról és a csontváz megőrzéséről.
https://killerwhalemuseum.com.au/old-tom/
Best, P. B. és munkatársai (2014): Confirmation of the occurrence of a second killer whale morphotype in South African waters. African Journal of Marine Science. A tanulmány Old Tom csontvázának méreteit és az azonosítás bizonytalanságait is tárgyalja.
https://repository.up.ac.za/bitstream/2263/42023/1/Best_Confirmation_2014.pdf
ABC News (2023): DNA research reveals a twist in the legendary tale of Eden's killer whale 'Old Tom'.
ABC News (2024): Eden Killer Whale Museum reassembles skeleton of famous orca 'Old Tom' for new display.