Az ember macskafélének nézné, de tulajdonképpen nem az, hanem cibetmacskaféle, na de nem ilyen egyszerű, mert nem a cibetmacskafélék családjába tartozik.

A fossza, tudományos nevén Cryptoprocta ferox az emlősök (Mammalia) osztályába, a ragadozók (Carnivora) rendjébe és a madagaszkári cibetmacskafélék (Eupleridae) családjába tartozik, a nemének az egyetlen élő faja és Madagaszkár legnagyobb ragadozó állata.

Érdekesség, hogy a macskaalkatúak osztályán belül külön családot alkotnak a madagaszkári cibetmacskafélék, külön a cibetmacskaféléktől, és ebbe a családba 7 nem és 9 élő faj tartozik.
A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy ez a család monofiletikus leszármazású, ami azt jelenti, hogy minden fajnak egyetlen ősre vezethető vissza a genetikája.

A fossza legközelebbi rokona a madagaszkári cibetmacska, más néven fanaloca, de Madagaszkár második legnagyobb ragadozójával, a falanukkal való rokonsága még nem tisztázott.
Egy másik közeli rokona lehetett a madagaszkári óriásfossza, de az kihalt a 15.-k században, amikor a fehér emberek is megérkeztek a szigetre. 

Madagaszkár amúgy nagyjából másfélezer évvel ezelőtt kezdett benépesülni, valamikor az első évezred közepén érkeztek ide az indonéziai Bórneó irányából a malájok és az afrikai kontinensről a bantu népek. Az ezekből kialakult népesség neve a malgas.

Amint a fossza családneve is mutatja, ezek az állatok mind Madagaszkáron honosak. A fossza megtalálható egészen 2000 méteres magasságig.
A nőstény hossza 65-70 centiméter, míg a hímé 75-80, a farkuk pedig ráadásként megduplázza a hosszukat, vagyis 70-90 centiméter között lehet.
A nőstények 5-7 kilogramm közöttire nőnek, míg a hímek 6-10 kilogramm közöttire. 
Északon és keleten kisebbek az egyedek, míg nyugaton és délen nagyobbak.

Kinézetük átmenet a macskák és a cibetmacskák között.
Mivel nagyon hasonlítanak a macskákhoz, ezért eleinte a macskafélékhez sorolták a fosszát is, viszont későbbi vizsgálatok alapján átsorolták a cibetmacskákhoz, majd miután megjelent a gének feltértképezésének a lehetősége, áthelyezték őket az újonnan létrehozott madagaszkári cibetmacskafélékhez.

A faj nagyon elterjedt, csak Madagaszkár középső hegyvidékein nem található meg, de a populációsűrűség általában alacsony. Kizárólag erdős élőhelyen található meg, és aktívan vadászik nappal és éjszaka is. 
A madagaszkári ragadozók között a fosszának van a legnagyobb földrajzi elterjedési területe.
Megtalálható mindenféle erdőtípusban, de érthető módon előnyben részesíti az érintetlen erdőket, és gyakoribb a nedves, mint a száraz erdőségekben.

Szaglása, látása és hallása kiváló, robusztus állat, és a fogságban élő egyedek között ritka a betegség.

Teste karcsú és izmos, mintha a puma kicsinyített változata lenne, de a feje mongúzszerű, hosszabb, mint a macskáé, fülei lekerekítettek.
Egyszínű vörhenyes szőre rövid, egyenes, viszonylag sűrű, a hátán sötétebb, mint a hasán, lábai pedig rövidek, 15 centiméteresek.

Számos fizikai jellemzője mutatja, hogy a fákon való mászáshoz alkalmazkodott, ahol hosszú farkával egyensúlyoz, karmai pedig félig visszahúzhatóak.
Talpa szőrtelen és párnázott, bokái rugalmasak és a fákra fel és le is fejjel előre mászik és könnyedék ugrál fák között, és hátsó lábaival kapaszkodva még csüngeni is tud.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videókat magyar vagy angol nyelven:

🐈Állatbemutató #126 | Fossza - Madagaszkári veszedelem

Zookeepers: did you know? Fossa facts & habitat! - #6 - [Planet Zoo]

A bütykös hattyú a madarak osztályába, ezen belül a lúdalakúak rendjébe és a récefélék családjába tartozik, és a mesékből ismerhetjük a rút kiskacsa néven is, pedig nem is kacsa és nem is rút, hanem büszke, kecses hattyú, mégpedig a bütykös hattyú.

Madárkánk elterjedési területe Eurázsia, azaz Európa és Nyugat-Ázsia területei egészen Mongóliáig és néhány foltban egészen Oroszország Tengermelléki határterületéig, Vlagyivosztok környékéig.

Annak ellenére, hogy származása Eurázsia, legközelebbi rokonai nem más északi féltekén élő hattyúfajok, hanem az Ausztráliában honos fekete hattyú és a Dél-Amerika déli részén élő feketenyaku hattyú.

Valamikor teljes Közép-Európa területén megélt a vizekben gazdag és mocsaras területeken, de mivel túlvadászták és tojását begyüjtötték, ezért már korán kiírtották és azt valószínűsítik, hogy egy ideig csak Észak-Európa megközelíthetetlen mocsaraiban vészelte át az embert, amíg lassan kezdték visszatelepíteni az európai országokba, ahol manapság halastavak és parkok díszmadaraként élhet.

Így volt ez Magyarországgal is, ugyanis tőlünk is kipusztult egy időben, de aztán szerencsénkre visszatelepült.

Európán és Ázsián kívűl betelepítették Izlandra, a Feröer szigetekre, Ausztráliába, Új-Zélandra, a Dél-afrikai Köztársaságba és az Amerikai Egyesült Államokba, és ez utóbbiban él a legnagyobb betelepített populációja.

Magyar nevét a vörös csőre feletti fekete bütyökről kapta, angol nevét, ami a Mute Swan azért kapta, mert a többi hattyúfajnál csendesebb, latin nevét pedig ugyanattól a Johann Friedrich Gmelin német természettudóstól kapta, aki az imént bemutatott görög teknőst is leírta a tudomány számára, mégpedig ugyancsak 1789.-ben.

Ez pedig úgy történhetett, hogy Gmelin besegített a Carl von Linné által elindított Systema Naturae tizenharmadik kiadásában.

Eredetileg Anas olor néven írta le, de 1803.-ban az ugyancsak német természettudós, erdész, ornitológus, rovarkutató és herpetológus Johann Matthäus Bechstein áthelyezte a Cygnus nemzetségbe, így a mai tudományos neve Cygnus olor.

Úgy a cygnus, mint az olor szó, latinul hattyút jelent, a cygnus viszont a görög κύκνος kyknos szóból származik, ami görögül is hattyút jelent.

A bütykös hattyú monotipikus taxon, ami azt jelenti, hogy nincsenek élő alfajai, így nincs különbség az Egyesült Királyság területén élő, vagy a Mongóliában élő, vagy a Svédországban élő, vagy akár a Balaton vizén élő bütykös hattyúk között, sőt, nyáron lehet, hogy épp a Svédországban élő hattyúkat látjuk a Balaton vizén, mivel a balatoni 50 párt kitevő állandó populációt kiegészítik az Európa többi részéről nyaralni, azaz a vedleni érkezett hattyúk.

Ugyanakkor a lengyel hattyúnak nevezett bütykös hattyúk tulajdonképpen csak ugyanazon taxon színvariációjának vannak elismerve Cygnus olor morpha immutabilis néven, vagyis a lengyel hattyúk lábai rózsaszínűek, valamint a fiókák nem szürkék, mint a normális esetben, hanem fakó fehérek.

Genetikájukban megtalálható a leucizmusért felelős gén, ugyanúgy a valamikori háziasítás jeleiként, mint ahogy a házilúd esetében is ugyanezek a jelenségek kimutathatóak különbségként a vadludakkal hasonlítva.

Akár a többi réceféle, vedléskor elveszíti az összes evezőtollát, ráadásul egyszerre, így ebben az időszakban röpképtelen.

Alapjában véve vándormadár, amely télen akár 1 000 kilométernél is többet megtehet azért, hogy Európa enyhébb éghajlataira húzódjon.

További érdekességek az alábbi videóban:

🐢🦢Állatbemutató #155 | Görög teknős & bütykös hattyú - A lassú, a rút és az utolsó?

Tudományos neve Testudo hermanni, és a hüllők osztályán belül a teknősök rendjébe, ezen belül pedig a szárazföldi teknősfélék családjába tartozó faj.

Európa mediterrán vidékén elterjedt faj, tudományos nevét 1789.-ben első leírójától, Johann Friedrich Gmelintól kapta, aki német természettudós, botanikus, entomológus, herpetológus és a puhatestűek kutatója volt, és a francia természettudós, Jean-Frederic Hermann tiszteletére nevezte el hermanni-nak. 

A két alfajából ez a nominális alfaj, és ez Nyugat-Európában elterjedt, pontosabban Spanyolország keleti részein, a Spanyolországhoz tartozó Baleár-szigeteken, vagyis Mallorca, Ibiza és a többi, Franciaország déli részein és Korzika szigetén, Olaszország partvidékén Toszkánáig és az Olaszországhoz tartozó Szardínia és Szicília szigetein él.

A keleti alfaj, amelynek neve a Testudo hermanni boettgeri, és nevét Mojsvári Mojsisovics Ödön geológustól kapta 1889.-ben a német zoológus Oskar Boettger tiszteletére.

Ennek az elterjedési területe Görögország, Albánia, Észak-Makedónia, Bulgária, Törökország Európai oldala, Szerbia, Koszovó és Románia.

Újabban két további alfajt ugyanebbe az alfajba soroltak be, mivel nincs bizonyíték arra, hogy külön alfajként tekintsenek rájuk, ezek a Dalmáciai alfaj, a hercegovinensis, amely az Adriai tenger keleti partján, Horvátországtól Montenegróig honos, valamint a pelloponesica alfaj, amely a görögországi Peloponnészoszi-félszigeten honos.

Legészakibb elterjedési területe a horvátországi Isztriai-félsziget, valamint a Duna folyásánál a Vaskapu-szoros, így a Duna egyik oldalán a Galambóci vár, a másik oldalán pedig Lászlóvára őrzi az északi populációkat.

Érdekesség, hogy a tudomány görög teknős, azaz testudo graeca néven a mór teknőst ismeri, amely viszont a Földközi-tenger ellentétes részein található meg, kivéve néhány átfedési területet, amelyek között nem található meg Görögország, viszont a két fajt sokszor összetévesztik, mivel nagyon hasonlít egymásra.

A görög teknős hossza 12 és 23 centiméter között lehet. Páncélja ovális, mellvértje lapos, színe okkerságra, sötétebb foltokkal, de egyes egyedek esetében a mintázat teljesen hiányozhat.

Végtagjai ásásra fejlődtek, végükön hosszú karmok találhatók. A kifejlett nőstények a hímeknél nagyobbra nőnek.
Páncéljukat 60 csont összenövése alkotja.

Nappali életmódú, aktív állatok, jó a szaglásuk és a látásuk, és idejük nagy részét táplálkozással töltik.

Növényevő állatok, és annak ellenére, hogy sok helyen gyümölcsökkel etetik, ez nem megfelelő számukra, mivel a természetben inkább a nagy kálciumtartalmú növényeket fogyasztják, amikre szükségük van a páncéljuk miatt.

Igaz, hogy a vadon élő populációknak ez a védekezés szükségletei miatt van, erre pedig nincs szükség a fogságban levő példányoknál.

Ezek a növények leginkább a pillangóvirágúak családjába tartoznak. Ebbe a családba tartozik például a főzeléklencse, a lucerna, a borsó, vagy a veteménybab, vagyis a paszuly, vagy székelyesen fuszulyka.

Olaszországban van olyan populáció, amely a szúrós csodabogyót is fogyasztja, amelyet az emberi gyógyászatban gyógynövénynek tekintenek, ugyanakkor a görög teknősök megesznek olyan növényeket is, így a boglárkaféléket, amelyek az emlősök számára mérgező alkaloidokat tartalmaznak, és egy tanulmány szerint ezen növények méreganyagai segítenek a teknősöknek megszabadulni egyes parazitáktól.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🐢🦢Állatbemutató #155 | Görög teknős & bütykös hattyú - A lassú, a rút és az utolsó?

A vaddisznó az emlősök osztályának a párosujjú patások rendjébe, ezen belül pedig a disznófélék családjába és a Suinae, vagyis a Disznó alcsaládba tartozik.

Természetes elterjedési területe hatalmas, vagyis Európa teljes területe az északi sarkkörtől egészen Afikáig, Észak-Afrika legészakibb részei, sőt a Nílus környékén egészen Dél-Szudán északi részéig, Ázsiában az Orosz Föderáció déli területeitől egészen Óceániáig, keleten beleértve Japánt délen pedig Srí-Lankát és Indonézia több szigetét. 

Emellett betelepített vagy elvadult-visszavadult populációi élnek Észak-Amerikában az Egyesült Államok több államában, Dél-Amerikában pedig Brazília, Paraguay, Uruguay, Argentína és Chile területein, Új-Guinea teljes területén és Ausztrália Északi és Keleti területein.

Korábban még nagyobbak voltak az elterjedési területei, megtalálható volt Európa egészében, beleértve Skandináviát, Afrikában Marokkótól egészen Egyiptomig a Szaharától északra minden területen és az Arab Félsziget teljes területén is.

Dél-Amerikába 1900.-ban telepítették be vadászati céllal, mára viszont nagyon elterjedt.
Az Egyesült Államokban ugyancsak a XX. század elején telepítették be, de ott tisztavérű populációi valószínűleg nem léteznek, mivel keveredett az elszabadult házisertésekkel, amelyeket az európaiak önmagukkal együtt telepítettek be az utóbbi néhány évszázadban.

Ilyen kevert, visszavadult populációk élnek Új-Zélandon, Új-Guineában, Ausztráliában, a túloldalon pedig Trinidadon és Puerto Ricoban is, és ezekre a helyekre már több száz évvel ezelőtt kerültek, viszont Hawain is vannak ilyen populációk, amelyekről azt mondják, hogy még 1 000 évvel ezelőtt kerültek oda, amikor a polinéziaiak betelepültek a szigetekre.

A tudomány számára Sus scrofa néven az 1758.-ban megjelent Systema Naturae X. kiadásában írta le előszőr Carl von Linné azaz Linnaeus.

Alfajainak száma 24 vagy 16, attól függ, milyen rendszerezést nézünk.

Habár van olyan rendszerezés is, amely szerint csak 4 alfaját ismerik el.

Eszerint a nominális alfaj Európában és Északnyugat-Afrikában honos, a cristatus alfaj Közép-Ázsiában és Indiában él, az ussuricus Észak-Ázsiában és Japánban, a vittatus pedig Indonéziában.

Na de ez vitatott, az előző 24 alfajos rendszerezés szerint a számunkra érdekesebbek a következők:

Előszőr is a nominális alfaj, az európai vaddisznó, amely hű a nevéhez, vagyis Európa nagy részén ez az alfaj él, azaz Franciaországtól Oroszországig terjed és ez a legelterjedtebb vaddisznó.

Magyarországon a Dunántúlon, az Északi-középhegységben és a Pilisben vannak a legnagyobb populációi, de gyakran előfordul az Alföldön is.

Ami érdekesség, hogy ebből származtatják a magyar jellegű sertéseket, a szalontait, a bakonyit és a mangalicát.

A házi sertést, vagyis az angol disznót amúgy 1777.-ben írta le a német biológus, a német állatorvostan úttörője, Johann Christian Polycarp Erxleben.

Számunkra egy másik érdekesebb alfaj a kaukázusi vaddisznó, amelynek az elterjedési területe a Kaukázus régió, a Kaszpi-tenger környéke, Anatólia és Irán északi része, Ukrajna, a Balkán-félsziget, Románia és Magyarország.
Vagyis a Kárpát medencében is honos, és a tudományos neve pedig Sus scrofa attila, és 1912.-ben írta le a brit zoológus Michael Rogers Oldfield Thomas.

Ez az alfaj nagyobb és világosabb, mint a nominális alfaj, és Románia néhai diktátorának, Ceausescunak, a medve mellett, ez az egyik kedvenc vadászzsákmánya volt.

Megjegyzem, habár mi kaukázusi vaddisznónak nevezzük, az angolok Kárpáti vaddisznónak, vagyis angolul Carpathian Wild Boar, lengyelül pedig a neve dzik huński, vagyis hun vaddisznó.

A 24-ből a kis-ázsiait, a korzikait és az Egyiptom-Szudán területén élt szennár-disznót mára már valószínűleg teljesen kiirtották.

Az alábbi videóban további információkat találasz.

🐗Állatbemutató #154 | Vaddisznó - Mangalica, bakonyi, szalontai és Attila