Főoldal

Az örvös pekari a pásorujjú patások rendjébe, ezen belül pedig a pekarifélék családjába tartozik.

A Marosvásárhelyi Állatkertben él a legnagyobb európai állatkerti örvös pekari konda.

Eredeti elterjedési területük széles körü, az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részétől, Észak-Argentináig terjed. Uruguayból kipusztult már 100 éve, de 2017.-ben újra betelepítették.

Vannak populációi Trinidad és Tobago szigetein, de ez az egyetlen Karibi zóna, ahol él. Az Egyesült Államokban, az arizonai Tucson és Phoenix külvárosaiban is jelentős populációi élnek.

Sokféle élőhelyen megtalálható és nagyon alkalmazkodó faj, így a sivatagoktól a cserjéseken át a szubtrópusi és trópusi területekig, vizes élőhelyeken, szavannákon és sok más helyen él.

Guatemalában 3,000 méter tengerszint feletti magasságban is láttak örvös pekarikat.

Északi elterjedési területein kibírják a kevés havat és a kevéssel 0 fok alatti hőmérsékletet is. 

Habár közeli rokonok a disznófélékkel, mégsem egy családba tartoznak.

Dicotyles tajacu névvel is illetik, mivel 2020.-ban az American Society of Mammalogists elfogadta ezt az elnevezést, de mások, beleértve a Természetvédelmi Világszövetséget a Peccary nembe sorolják Peccary tajacus névvel, de van olyan tudós is, amelyik a Tayassu nembe sorolja.

Első leírója Carl von Linné volt, és 1758.-ban a Systema Naturae 10. kiadásában már megjelent.

Elterjedési területein a köznyelvi elnevezése saíno, báquiro, h(j)avelina, de nevezik pézsma disznónak is, vagyis angolul musk hog-nak. Trinidad szigetén a köznyelvi neve quenk.

Maga a pekari szó a Kalina nép karib nyelvéből ered, ahol az állat neve pakira vagy paquira.

Hatalmas elterjedési területei miatt 14 alfaját különböztetik meg, de ezeket most nem sorolom fel.

Az állat hossza 80-100 centiméter, marmagassága 30-50 centiméter közötti, súlya 15-25 kilogramm, és rövid farka van, 1 - 5 centiméter.

A kan és koca méretei között nincs számottvevő különbség. Szőrzetük sötétszürke, a malacok vöröses színűek és a hátukon egy keskeny fekete csík látható.

Nyakukon jellegzetes szürkésfehér szőrgallér látható, erről kapták a nevüket.

Állkapcsát 90 fokban tudja kinyitni, emiatt agyarai veszélyes védekező fegyver lehetnek ellenségei ellen. Ezekkel az agyarakkal túrja a földet és keresi a táplálékot, de ezekkel vadászik kisebb állatokra is. 

A disznóféléktől eltérően az agyarai nem hajlottak, hanem egyenesek, és lefele állnak.

Az örvös pekarik, mint a disznóalakú rokonaik általában, mindenevők.

Megeszik a gyökereket, a gumókat, hagymákat, füveket, gyümölcsöket, magvakat, hajtásokat, a kaktuszokat, kisebb gerinceseket és gerincteleneket egyaránt.

Esznek gombát, rovart, elpusztult madarat, rágcsálót, gyíkot, halat, kígyót, békát, komolyan, még a mérgeskígyókat is levadásszák.

Ami náluk kisebb és mozog, az nincs biztonságban. Sőt, akkor sincs, ha nem mozog. A gyomruk négykamrás, ebben is különböznek az eurázsiában és afrikában élő disznóféléktől, ugyanis így könnyedén megemésztik a cellulózt.

Lakott területeken megdézsmálják a terményt és a dísznövényeket is.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót!

🐗Állatbemutató #148 | Örvös pekari - Disznó rokonság

A pápaszemes repülőkutya az emlősök osztályába, a denevérek rendjébe, a nagydenevérek alrendjébe és a repülőkutyák családjába tartozik.

A tudomány számára elsőnek Pteropus conspicillatus néven 1850.-ben írta le John Gould angol ornitológus, akit Ausztráliában a madártan atyjának hívnak és az 1909.-ben alapított ausztráliai Gould League madárvédő szervezet az ő tiszteletére kapta a nevét.

Az Ausztrál aborigin Guugu Yimidhirr nyelvben a neve manu-wudhaga, és két alfaját ismerik el.

Az egyik a nominális alfaj, a Pteropus conspicillatus conspicillatus, amely Ausztráliában és Pápua Új-Guinea északi és keleti területein él.

A másik a Pteropus conspicillatus chrysauchen, amely a többi, Indonéziához tartozó populációkat képezni, és ezt az alfajt 1862.-ben írta le a német felfedező és természettudós, Wilhelm Karl Hartwich Peters.

Mivel úgy gondoltam, hogy két terráriumot is kihelyezek ezeknek a denevéreknek, a második egy előre elkészített terrárium lesz, ami eredetileg a trópusi csomag része, tehát ebbe a környezetbe illik.

Ez a denevérfaj Ausztrália Quennsland államának észak-keleti területein honos, ugyanakkor megtalálható Új-Guinea szigetén is, úgy a keleti részen, amely Pápua Új-Guinea területe, mint az Indonéziához tartozó nyugati részen, és Új-Guinea körüli kisebb-nagyobb szigeteken is, nyugaton a Halmahera-tenger szigetein, keleten pedig a Salamon-tenger szigetein.

Erdőlakó repülőkutya, élőhelyei a trópusi esőerdők, mangrove-erdők, teafa-erdők és eukaliptusz-erdők, ahol a felső és középső lombkoronában tartózkodik, napfürdőzve.

A repülőkutyák között közepes mérete van, a fej-testhossza 22-25 centiméter közötti, szárnyfessztávolsága 100 centiméter, súlya pedig 400 és 1000 gramm között lehet.

Színe fekete, a szemei körül a szőre halványsárga, amely maszk avagy pápaszem formát képez, innen kapta a nevét. Ez a halványsárga szőr végigfut a pofájának két oldalán, hátul pedig köpenyként fut végig a nyakától a vállakon keresztül a hátáig. Egyes egyedeknek a fejtetőjük is halványsárga és a pofájuk is nagyobb részben.

Nem használnak echolokációt, viszont látásuk és hallásuk kitűnő.

Táplálékuk gyümölcsök, virágok, nektár. Nem csak a vadon termő gyümölcsökkel táplálkoznak, hanem a haszonnövények virágaival és gyümölcseivel is.

Habár elsősorban a mirtuszfélék virágait és virágainak nektárjait fogyasztják, kedvenc gyümölcseik a mangó és a füge, és hát be kell vallanom, a trópusi gyümölcsök közül ezek nekem is a kedvenceim közé tartoznak, tehát meg tudom érteni.

Rájárnak a licsi, papaya és mangóültetvényekre is, emiatt konfliktushelyzetek alakulnak ki az emberrekkel.

A faj több száztól több ezer egyedig terjedő kolóniákban él. Ausztráliában a kolóniák mérete általában nagyobb, mint Új-Guineán és környékén. 

Az esőerdőkben a közelmúltban végzett telemetriai vizsgálatok alapján nagyon kis számban találtat magányos egyedeket is.

Krepuszkuláris fajként általában alkonyatkor és pirkadatkor aktívak, nappal a lombkorona felső ágain pihennek.

További információkért nézd meg a következő videót!

🦇Állatbemutató #147 | Pápaszemes repülőkutya - Gyümölcsösök réme!

A homoki macska, vagy más néven margaritamacska a köves és homokos sivatagok lakója, vízforrásokban ritka helyeken él. 

A sík vagy dombos terepet kedveli, gyér növényzettel vagy apró bokrokkal. Elkerüli a csupasz és változó homokdűnéket, ahol kevés zsákmány áll rendelkezésre.

Elterjedési területei Üzbegisztántól Észak-Afrika legnyugatibb részéig, Marokkóig terjed, de nem egybefüggő területen, hanem elszórtan található meg. 

Bizonyított populációi vannak Nyugat-Ázsiában Üzbegisztánban, Iránban, Kuwaitban, Irakban, Szíriában, az ugyancsak Nyugat-Ázsiához tartozó Arab félszigeten Szaúd-Arábiában, Ománban és az Egyesült Arab Emírségekben, nyugaton pedig Észak-Afrikában Csád, Niger, Mali, Algéria, Mauritánia és Marokkó területein.

Feltételezetten ennél nagyobb területeken is megtalálható.

Tudományos neve Felis margarita, amelyet 1858.-ban kapott az első leírójától, aki a francia katona és természettudós Victor Loche volt. Loche egy szaharai expedíció idején írta le a fajt a Francia fennhatóság alá tartozó Algériában, és tiszteletből az expedíció vezetője, Jean Auguste Margueritte francia tábornok után nevezte el.

Régebben a nominális alfajon kívűl elismertek még 5 alfajt.

Az elsőt külön fajként az orosz tudós, zoológus Sergey Ivanovich Ognev írta le 1926.-ban Eremaelurus thinobius néven, a Türkmenisztán Kara-kum vagy Gara Gum sivatagának keleti részében talált példány alapján. 

Ezt az angol Reginald Innes Pocock eleinte még ugyancsak külön fajként ismerte el 1938.-ban, de később áthelyezte a Felis nembe Felis thinobius néven, majd később átkerült a homoki macska alfajai közé.

A másodikat, a meinertzhageni alfajt ugyancsak Pocock írta le 1938.-ban egy algériai bőr alapján.

A harmadikat aïrensis névvel megit csak Pocock írta le, azt is 1938.-ban egy 1937.-ben befogott nőstény alapján, amelyet a nigeri Aïr hegyvidéken fogtak be.

A negyediket scheffeli néven a német zoológus Helmut Hemmer írta le 1974.-ben a pakisztáni Nushki sivatagban befogott hét macska alapján.

A harrisoni alfajt Hemmer, Colin Groves és Peter Grubb írták le 1976.-ban egy bőr és koponya alapján, amelyet 1967.-ben fogtak be az ománi Rab-el-Háli sivatagban.

Ezeket az alfajokat újraosztották-szorozták 1974.-ben és 2005.-ben is, és a legfrisebb, 2017.-beli szakértői csoport csak két alfajt ismert el, vagyis az összes afrikai alfajt egybevonta a Loche által leírt Felis margarita margarita nominális alfaj alá, míg az összes ázsiai alfajt, beleértve az Arab-félszigeten élőket is, összevonta az Ognev által leírt thinobius alá Felis margarita thinobia névvel.

A homoki macskának a lábai rövidek, a farka viszonylag hosszú, 23 - 31 centiméter közötti. Marmagassága 24 - 36 centiméter között van, súlya 1,5 - 3,4 kilogramm között, hossza pedig 39 - 52 centiméter közötti lehet.

A fülei a fej oldalán helyezkednek el, emiatt a feje szélesnek és laposnak tűnik, így nem látszanak ki, miközben a macska a zsákmányára leselkedik egy szikla mögül.
  
Bundája homokszínű, a nyakán, a hasán és a fejének alsó részén világosabb a szőre, a szemei külső sarkából pedig vöröses vonal fut végig a fül alsó részéig.

Lábain sötét sávok  láthatók, farkán két-három sötét gyűrű, a hegye pedig fekete, de mindezek egyedenként változhatnak, vagy akár hiányozhatnak is. Van olyan, amelyiken nincs sem folt, sem csík, van olyan, amelyiken mindkettő van.

Nagy zöldessárga szemei körül fehér karikák vannak, az orra feketés, a bajusza fehér és akár 8 cm hosszú is lehet. A fülei hegye ugyancsak fekete és nagy fülei miatt a hallása sokkal jobb, mint a házimacskáé. Nagy füleinek a hőszabályozásban is szerepe van és a homok alatti mozgást is meghallja velük.

Közép-Ázsiában a bundájának szőrszálai elérhetik az 51 milimétert is, a karmai a mellső lábain rövidek és élesek, a hátsón pedig tompák. A lábujjai közül hosszú szőrök nőnek ki, amelyek a talpán egy szőrpamacsot hoznak létre, amely védi a homok forróságától, és ezek miatt a nyomait is nehéz azonosítani.

Magányos állat, csak a szaporodási időszakban találkozik az ellenkező nem képviselőivel, majd néhány hét után búcsút int azoknak is. Kivéve persze a nőstényeket, amikor utódokat nevelnek.

Párkeresés közben éles, rövid, reszelő hangokat ad ki. Hangjai nagyon hasonlítanak a házimacska által kiadott hangokhoz, ugyanakkor kommunikációra használja a vizelettel jelölést, valamint egyéb illatjelzéseket és karmolásnyomokat. A házimacskához hasonlóan, székletét homokba kaparja.

A talajhoz közel lapulva gyorsan mozog, időnként ugrásokkal tarkítva a haladást. Képes hirtelen irányváltásra és az óránkénti 30 - 40 kilométeres futásra.

Nyáron a hőség miatt inkább éjszaka vadászik, télen viszont az éjszakai hideg miatt inkább nappal szerzi be a betevő falatokat.

Amikor nem vadászik, akkor általában 1,5 méter mély üregekben pihen, amelyeknek általában egy bejáratuk van, de megfigyelték már több bejárattal rendelkező üregekben is. Attól függ, mely állatok által ásott üregben éjszakázik, mivel ha teheti, inkább más állatok által ásott üregekbe telepedik be. Ez lehet akár rókalyuk is. Egy üreget több homoki macska is használhat, de sosem egyidőben.

2018.-ban a marokkói Szaharában több homoki macskát is megfigyeltek, amint sivatagi hollók ernyőakáciák ágain levő fészkeiben pihentek.

Vadászterületük a megfigyelések szerint 13 és 35 négyzetkilométer között változhat.

A homoki macska tápláléka igen változatos és ennek összetétele élőhely függő. 
Táplálékát gyíkok, rágcsálók és kisebb madarak teszik ki, amelyeket álmukban lep meg, és a mérgeskígyók is ide tartoznak.

A homoki macska az egyetlen macskaféle, amely kizárólag sivatagban él.

A bundája olyan sűrű, hogy a kígyók méregfoga nem tud áthatolni rajta. Egyetlen sebezhető pontja az orra.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót!

🐈Állatbemutató #146 | Homoki macska - Viperák réme!

A csimpánz tudományos neve Pan troglodytes, és a Pan paniscussal, vagyis a bonobókkal közösen alkotják a Pan, vagyis a Csimpánz nemet.

A Pan nemzetségi név az ókori görög természetisten, Pán nevéből származik. De hogyan jutottak oda, hogy Pánról nevezzék egy a csimpánzok nemzetségét? A 18. században elterjedt angol chimpanzee megnevezésből kivették a középső PAN részt, és így kötötték az ógörög Pán istenhez. Maga az angol chimpanzee elnevezés pedig a közép-afrikai csiluba nyelv "kivili csimpenze" szavaiból ered, amelynek a jelentése "gúnyember".

A többi nyelv is az angolból vette át az elnevezést, magyarul pedig különösen talál rá, ugyanis a csimpánz csimpaszkodik. Félreértés ne essék, a csimpaszkodik szó nem az angol csimpánzból ered, és nem is a csiluba nyelvből.

A Troglodytes görögül „barlanglakót” jelent, és a német orvos, természettudós, fiziológus és antropológus Johann Friedrich Blumenbach alkotta meg az 1779.-ben megjelent művében, aminek a neve "Handbuch der Naturgeschichte" azaz "Természettörténeti kézikönyv".

A közönséges csimpánznak négy alfaja van.
A Blumenbach által leírt nominális alfaj a Közép-afrikai csimpánz, a Pan troglodytes troglodytes, vagy régies nevén cségó, amelynek a becslések szerint körülbelül 140 000 egyede él szabadon Kamerun, Gabon és a Kongói Köztársaság területén. Persze különböző becslések nagyon eltérnek egymástól. 

A kelet-nigériai csimpánz tudományos neve a vellerosus, de elliotinak is írják. Elterjedési területe a nigériai-kameruni határ mentén van, a populáció mérete pedig 6 000 és 9 000 között van. Vellerosus névvel 1862.-ben írta le a brit zoológus John Edward Gray, míg ellioti névvel 1914.-ben a német zoológus Paul Matschie.

A kelet-afrikai csimpánz, a Pan troglodytes schweinfurthii, amit az olasz zoológus és antropológus Enrico Hillyer Giglioli írt le 1872.-ben. 

Ennek a populációi a Közép-afrikai Köztársaságban, Dél-Szudánban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Ugandában, Ruandában, Burundiban és Tanzániában találhatók meg. 
 
Ezt az alfajt alaposan tanulmányozta a híres primatológus csimpánz kutató Dr. Jane Goodall, ugyanakkor az Ausztrál-Brit Colin Groves szerint ennek a déli és északi populációit külön alfajokként kellene kezelni.

Ebben az esetben az északi populációk maradnának a schweinfurthii névvel, míg a délieket marungensis névvel illetnék.
A becslések szerint 180 000 és 256 000 közötti a vadon élő populációja.

A negyedik jelenleg elismert alfaj a nyugat-akrikai csimpánz, amelyet a német zoológus Ernst Schwarz írt le Pan troglodytes verus névvel 1934.-ben. Vadon élő populációit 52 000 - 53 000 egyedre teszik.

Ez az alfaj Nyugat-Afrikában, főleg Elefántcsontparton, Bissau-Guineában, Guineában, Libériában, Sierra Leonéban él, az utóbbi háromban élnek a legnagyobb populációk.

Apróbb, maradvány más szóval reliktum populációi élnek még Ghánában, Szenegálban, és Maliban.
Régebben megtalálható volt Gambiában, Beninben, Burkina Fasóban és Togoban, viszont ezekből az országokból mára már kihalt.

A tudósok szerint kb félmillió évvel ezelőtt vált el genetikailag más csimpánz alfajoktól.

Mint minden alfaj, eredetileg trópusi erdőkben éltek, de ezek ritkulása miatt manapság kénytelenek megelégedni másodlagos, mocsár és bambuszerdőkkel is.

Testüket durva fekete szőr borítja, arcuk csupasz, ugyanúgy mint az ujjaik, lábujjaik, kézfejük és a talpuk.

Súlyuk 40-70 kg közötti a hímek esetében, 27 - 50 közötti a nőstények esetében, két lábon állva pedig elérhetik a 150 centimétert is. Ezekkel a méretekkel nagyobbak a rokon bonobóknál.

A nyugat-afrikai csimpánzok viselkedése annyira eltér a közönséges csimpánz többi alfajától, hogy egyesek ajánlották, hogy külön csimpánz fajként tekintsenek rájuk.

Valószínűleg nem véletlenül kapták Schwarztól a verus, vagyis az igaz megnevezést.

További információkért nézd meg az alábbi videót.

🐒🐵Állatbemutató #145 | Nyugat-afrikai csimpánz - Igazi gúnyember!