Főoldal

A rozsomák a ragadozók rendjén belül a menyétfélék családjába és a rozsomákformák alcsaládjába tartozik, és ennek az alcsaládnak a legnagyobb testű faja.

A menyétfélék családján belül is csak a tengeri vidra, az óriásvidra és a nagyfogú tömpeujjú-vidra nagyobb méretű, habár az európai borz is megközelítheti a méretét, különösen ősszel.

Tudományos neve a Gulo gulo, és a Gulo nemnek nem csak típusfaja, de egyben az egyetlen faja is.

Latin megnevezése, a gulo szó jelentése falánk. Ez az elnevezés viszont nem feltétlenül helyes meghatározás számára, mivel a norvégek által használt kevésbé elterjedt népies neve a fjellfross tulajdonképpen hegyi macskát jelent, és egyesek szerint ebből ered a német Vielfraß szó, ami viszont már falánkot jelent. Ehhez hasonló a falánk szó más nyugat-germán nyelvben is.

Norvégül és a norvéggel rokon Észak-európai nyelveken a neve jerv vagy hasonló.

Finnül viszont ahma a neve, ami az ahmatti szó rövidítése, és ez és az észt ahm ugyancsak falánkot jelent. A szláv nyelveken a rozsomák valamilyen formájában jelenik meg, pl oroszul Росомаха vagy csehül rosomák, ami viszont úgy tűnik, hogy a Finn nyelv rasva-maha szavából ered, ami kövér hasút jelent. 

Magyarul is rozsomák a neve, népiesen viszont torkosborz.

Angolul wolverine vagy glutton a neve, a kanadai franciáknál carcajou (kárkájú), míg az európai farnciáknál glouton (glútó), és az észak-amerikai innu indiánok nyelvén kwiihkwahaacheew/kuàkuàtsheu.

Elterjedési területei hatalmasok, az északi félteke legészakibb részein szinte mindenhol megtalálható, tundra és tajga éghajlaton 300 és 2 400 tengerszint feletti magasság között.

Európában Skandináviában és Kelet-Európa északi részein, Észak-Ázsiában és Észak-Amerikában ugyancsak.

Az amerikai kontinensen ez Alaszkát és Észak-Kanadát jelenti, viszont jelentettek rozsomákokat az Észak-Nyugaton fekvő Washington államban található Északi Vízeséseknél, közvetlenül a kanadai-amerikai határ környékén, és láttak már rozsomákot délebbre is, Kalifornia államban, a Sierra Nevada hegységben.

Az Észak-Nyugaton fekvő amerikai Washington állam nem összetévesztendő Washington D.C.-vel, amely az Egyesült Államok fővárosa.

Én pedig úgy döntöttem, hogy egy ekkora terület megfelel majd egy játékbeli rozsomák családnak, ezért itt is elhatárolom a helyet. 

Három irányból szikla veszi majd körül, egyik oldala viszont víz lesz, ahol egy picit nehezebb lesz meghúzni számára a területének a vonalát, de sikerülni fog, meglátod.

Szinte teljes Észak-Ázsiában elterjedt, délre területei Mongólia és Kína északi részéig érnek.

Európában az Orosz Föderáció és Skandinávia északi területein honos, Finnországban, Svédországban és Norvégiában, és habár kiszorították a történelem során a Balti tenger könyékéről és Nyugat-Oroszországból, az utóbbi évtizedekben visszatelepedett ezekre a helyekre is.

Magyarországon is megtalálható volt egy rövid ideig, ugyanis egy turistacsoport által behozott néhány példány elszabadult Balatonvilágoson 2007 nyarán.

Ettől függetlenül eddig már nyolc magyarországi barlangban találtak rozsomák fosszíliát, azokat viszont valószínűleg nem turisták hozták be.

Az első alfaj a nominális Gulo gulo gulo, amelyet Linnaeus írt le 1758.-ban a Sytema Naturae X. kiadásában és ez Eurázsia északi részén él.

A második a Gulo gulo luscus és ezt ugyancsak Linnaeus írta le, ez az Észak-Amerikában élő alfaj.

Ezen kívűl egyesek elismerik a következő három Amerikai kontinensen élő alfajt külön alfajokként.

A Gulo gulo luteust az amerikai zoológus Daniel Giraud Elliot írta le 1905.-ben, és ez Kaliforniában található meg.

Gulo gulo katschemakensis néven a német Paul Matschie írta le az alaszkai Kenai-félszigeten élő rozsomákot 1918.-ban.

Az utolsónak leírt alfaj a Kanadához tartozó Vancouver-szigeten él, emiatt a Gulo gulo vancouverensis néven írta le 1935.-ben az amerikai zoológus Edward Alphonso Goldman.

Az utóbbi három alfajt a legtöbb tudós az amerikai alfaj populációinak tekinti.

Az Észak-amerikai Innu őslakos nép történeteiben és mitológiájában is szerepel a torkosborz, Kuekuatsheu néven, aki megteremtette az Innu nép világát.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🦡Állatbemutató #150 | Rozsomák - Logan színre lép

Tudományos neve Bison bonasus és a párosujjú patások rendjén belül a tülkösszarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozik.

Az amerikai bölénynek annyira közeli rokona, hogy a két faj kereszteződhet egymással és a született hybrid utódok továbbra is tovább szaporíthatók. Emiatt egyes tudósok nem külön fajnak, hanem egyetlen faj külön alfajainak tartják őket.

A tudomány számára elsőnek az oly sok állatot leírt Carl von Linné más néven Carolus Linnaeus írta le 1758.-ban a Systema Naturae 10. kiadásában.

A fennmaradt európai írások szerint a bölényt az ókorban a görögök és rómaiak már a 2. században bison (görög βίσων, római bisōn) néven írták le, viszont már a Krisztus előtti 4 századtól használatos volt a βόνασος, bónasos megnevezés is.

Az angol megnevezése, a Wisent az óangol nyelvből maradt meg, amely feltehetőleg az ősgermán nyelvből vette át, amely pedig feltehetően az óészaki nyelvek vísundr elnevezéséből származik.

A bölény lengyel elnevezése a żubr, és ehhez hasonló minden szláv nyelvben, románul pedig zimbru.

Valamikor három alfaját tartották számon, de ezekből kettő mára már teljesen kipusztult.

Az első leírt alfaj, amelyet emiatt nominális alfajnak neveznek, az európai síksági bölény, és ennek a leírása Linnaeus nevéhez fűződik.

Ezt az alfajt fogom bemutatni ebben a videóban, előtte viszont a két mára kihalt alfaj is érdemel néhány szót.

A másodiknak leírt alfaj a kaukázusi bölény, Bison bonanus caucasicus, amelyet alfajként 1904.-ben írt le két orosz tudós, Turkin és Satunin.

Ennek az alfajnak a leírás idején már csak kevesebb mint 1000 példánya élhetett, és 1927.-ben az orvvadászok lelőtték az utolsó három példányát is, vagyis 1927.-ben kipusztult.

Élőhelye valamikor a Kaukázus környéke volt, vagyis Európa délkeleti határán és a hegység európai és ázsiai részén is élt.
Fogságban a leírások szerint egyetlen bikája élt, amely 1907.-ben született és 1908.-ban szállították Németországba, ahol 1925.-ig élt. Fogságban több síksági bölény tehénnel is párosodott, így ez az egyike annak a 12 bölénynek, amely a meglévő hybrid populációk őse. 

Ezekből a leszármazottakból egy csoportot amerikai bölényekkel keresztezve 1940.-ben szabadon engedtek a Kaukázusi Bioszféra Rezervátumban, később tovább növelve a szóban forgó állományt európai síksági bölényekkel, majd további hybridekkel a kaukázusi és európai síksági alfajok keverékéből.

Ide küldött, pontosabban Azerbajdzsánba egy példányt a Marosvásárhelyi állatkert 2023. őszén.

Az utolsónak leírt Kárpáti bölény a Bison bonanus hungarorum valamikor a Kárpát-medencében és annak környékén volt elterjedt. 

Utolsó példányát 1852.-ben lőtték le Máramarosban, vagyis kipusztulása 75 évvel korábban előzte meg az imént említett kaukázusi bölényt.

Külön alfajként 1946.-ban írta le Kretzoi Miklós Széchenyi-díjas magyar geológus, paleontológus és paleontropológus, viszont sokáig nem vették komolyan.

Kretzoi Miklós nevéhez fűződik amúgy a 12-8 millió év közötti rudabányai ősi emberszabású főemlős leletek közzététele is, amelynek típuspéldányát, RUD 1-et, becenevén Rudit, új fajként Rudapithecus hungaricus néven írt le 1967.-ben. Rudabányán azóta is ásatások folynak és a több mint 200 lelet 35 és 8 millió év közötti.

Visszatérve a Kárpáti bölényre, 2014.-ben egy program indult el a Rewilding Europe és a Természetvédelmi Világalap közreműködésében, hogy a valamikori elterjedési területére visszatelepítsék a Kárpáti alfaj hiányában az európai síksági bölényt. Ennek keretén belül engedett szabadon 2023. őszén a Miskolci Állatkert is bölényt.

2019.-ben az Őrségi Nemzeti Parkba is visszatelepítettek néhány európai síksági bölényt.

Érdekességképp Mátyás király korában a bölényvadászat még közönséges eseménynek számított, és a valamikori Moldvai fejedelemség cimerében ennek a bölénynek a feje volt látható, habár itt megoszlanak a vélemények, mivel mások szerint a címerben az őstulok feje van.

Visszatérve a nominális alfajra, bizony ez is kipusztult a vadonból a múlt század elején, utolsó vadon élő példányát 1921.-ben lőtték le a Lengyelországi Białowieża-erdőben. 

A lengyelül Puszcza Białowieska a mai Lengyelország és Fehéroroszország határvidékén fekszik.

Tulajdonképpen így a legutolsó vadon élt európai bölény az 1927.-ben kaukázusban levadászott Kaukázusi alfaj volt.

1923.-ban az Amerikai Bölény Társaság példájára megalakult Berlinben az Európai Bölény Megörzésének Nemzetközi Társulata.

Ennek az alapítói az európai állatkertek igazgatói voltak, és a társaság első elnöke a Frankfurti Állatkert igazgatója, a kezdeményező Kurt Priemel volt.

A társaság két úton indult el a bölény megmentésében, az egyik vonal a tiszta genetikát támogatta, a másik az amerikai bölénnyel való keresztezés gyorsabb módszerét. A másodiknak a fő megálmodója a Berlini Állatkert igazgatója Lutz Heck volt, aki megnyerte a projektjéhez a Harmadik Birodalom második emberét, Hermann Göringet.

A program szorosan kapcsolódott a Heck-marha kitenyésztéséhez is, amely célja az őstulok felélesztése volt.

A második világháború vége után viszont már kizárólag a tiszta leszármazással rendelkező törzskönyveket ismerték el, 1950.-re kizárva minden állatkertből a hybrid egyedeket. 

Ez azt jelenti, hogy az összes ma élő európai síksági bölény törzskönyvel elismert alfaja mindössze 7 egyedtől származik.

Az első két bölényt 1929.-ben engedték szabadon a Białowieża-erdőben, ahol 1964.-re már több mint 100 egyede élt.

A Kaukázusban egy orosz visszatelepítési program keretén belül hybrideket engedtek szabadon, amelyek mai napig szaporodnak ott.

Az európai bölény Európa legnagyobb méretű szárazföldi emlőse. A bikák hossza akár átlagosan 2,8 és 3,3 méter között van, 30 - 92 centis farokkal, a tehenek hossza pedig 240 - 290 centiméter közötti.

Marmagasságuk 160 - 195 centiméter közötti a bikák esetén és 150 - 180 közötti a teheneknél.

A bikák súlya átlagosan 400 és 920 kilogramm között mozog, de elérhetik akár az 1 tonnát is, míg a tehenek kisebbek, súlyuk 300 és 540 kilogramm között mozog, viszont léteznek feljegyzések olyan európai síksági bölényről, amelynek súlya közel 2 tonna volt, és olyan kaukázusiról, amely 1 tonnát nyomott.

Az alábbi videóban további érdekességeket találhatsz.

🦬Állatbemutató #149 | Európai bölény - A legnagyobb visszatért

Az örvös pekari a pásorujjú patások rendjébe, ezen belül pedig a pekarifélék családjába tartozik.

A Marosvásárhelyi Állatkertben él a legnagyobb európai állatkerti örvös pekari konda.

Eredeti elterjedési területük széles körü, az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részétől, Észak-Argentináig terjed. Uruguayból kipusztult már 100 éve, de 2017.-ben újra betelepítették.

Vannak populációi Trinidad és Tobago szigetein, de ez az egyetlen Karibi zóna, ahol él. Az Egyesült Államokban, az arizonai Tucson és Phoenix külvárosaiban is jelentős populációi élnek.

Sokféle élőhelyen megtalálható és nagyon alkalmazkodó faj, így a sivatagoktól a cserjéseken át a szubtrópusi és trópusi területekig, vizes élőhelyeken, szavannákon és sok más helyen él.

Guatemalában 3,000 méter tengerszint feletti magasságban is láttak örvös pekarikat.

Északi elterjedési területein kibírják a kevés havat és a kevéssel 0 fok alatti hőmérsékletet is. 

Habár közeli rokonok a disznófélékkel, mégsem egy családba tartoznak.

Dicotyles tajacu névvel is illetik, mivel 2020.-ban az American Society of Mammalogists elfogadta ezt az elnevezést, de mások, beleértve a Természetvédelmi Világszövetséget a Peccary nembe sorolják Peccary tajacus névvel, de van olyan tudós is, amelyik a Tayassu nembe sorolja.

Első leírója Carl von Linné volt, és 1758.-ban a Systema Naturae 10. kiadásában már megjelent.

Elterjedési területein a köznyelvi elnevezése saíno, báquiro, h(j)avelina, de nevezik pézsma disznónak is, vagyis angolul musk hog-nak. Trinidad szigetén a köznyelvi neve quenk.

Maga a pekari szó a Kalina nép karib nyelvéből ered, ahol az állat neve pakira vagy paquira.

Hatalmas elterjedési területei miatt 14 alfaját különböztetik meg, de ezeket most nem sorolom fel.

Az állat hossza 80-100 centiméter, marmagassága 30-50 centiméter közötti, súlya 15-25 kilogramm, és rövid farka van, 1 - 5 centiméter.

A kan és koca méretei között nincs számottvevő különbség. Szőrzetük sötétszürke, a malacok vöröses színűek és a hátukon egy keskeny fekete csík látható.

Nyakukon jellegzetes szürkésfehér szőrgallér látható, erről kapták a nevüket.

Állkapcsát 90 fokban tudja kinyitni, emiatt agyarai veszélyes védekező fegyver lehetnek ellenségei ellen. Ezekkel az agyarakkal túrja a földet és keresi a táplálékot, de ezekkel vadászik kisebb állatokra is. 

A disznóféléktől eltérően az agyarai nem hajlottak, hanem egyenesek, és lefele állnak.

Az örvös pekarik, mint a disznóalakú rokonaik általában, mindenevők.

Megeszik a gyökereket, a gumókat, hagymákat, füveket, gyümölcsöket, magvakat, hajtásokat, a kaktuszokat, kisebb gerinceseket és gerincteleneket egyaránt.

Esznek gombát, rovart, elpusztult madarat, rágcsálót, gyíkot, halat, kígyót, békát, komolyan, még a mérgeskígyókat is levadásszák.

Ami náluk kisebb és mozog, az nincs biztonságban. Sőt, akkor sincs, ha nem mozog. A gyomruk négykamrás, ebben is különböznek az eurázsiában és afrikában élő disznóféléktől, ugyanis így könnyedén megemésztik a cellulózt.

Lakott területeken megdézsmálják a terményt és a dísznövényeket is.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót!

🐗Állatbemutató #148 | Örvös pekari - Disznó rokonság

A pápaszemes repülőkutya az emlősök osztályába, a denevérek rendjébe, a nagydenevérek alrendjébe és a repülőkutyák családjába tartozik.

A tudomány számára elsőnek Pteropus conspicillatus néven 1850.-ben írta le John Gould angol ornitológus, akit Ausztráliában a madártan atyjának hívnak és az 1909.-ben alapított ausztráliai Gould League madárvédő szervezet az ő tiszteletére kapta a nevét.

Az Ausztrál aborigin Guugu Yimidhirr nyelvben a neve manu-wudhaga, és két alfaját ismerik el.

Az egyik a nominális alfaj, a Pteropus conspicillatus conspicillatus, amely Ausztráliában és Pápua Új-Guinea északi és keleti területein él.

A másik a Pteropus conspicillatus chrysauchen, amely a többi, Indonéziához tartozó populációkat képezni, és ezt az alfajt 1862.-ben írta le a német felfedező és természettudós, Wilhelm Karl Hartwich Peters.

Mivel úgy gondoltam, hogy két terráriumot is kihelyezek ezeknek a denevéreknek, a második egy előre elkészített terrárium lesz, ami eredetileg a trópusi csomag része, tehát ebbe a környezetbe illik.

Ez a denevérfaj Ausztrália Quennsland államának észak-keleti területein honos, ugyanakkor megtalálható Új-Guinea szigetén is, úgy a keleti részen, amely Pápua Új-Guinea területe, mint az Indonéziához tartozó nyugati részen, és Új-Guinea körüli kisebb-nagyobb szigeteken is, nyugaton a Halmahera-tenger szigetein, keleten pedig a Salamon-tenger szigetein.

Erdőlakó repülőkutya, élőhelyei a trópusi esőerdők, mangrove-erdők, teafa-erdők és eukaliptusz-erdők, ahol a felső és középső lombkoronában tartózkodik, napfürdőzve.

A repülőkutyák között közepes mérete van, a fej-testhossza 22-25 centiméter közötti, szárnyfessztávolsága 100 centiméter, súlya pedig 400 és 1000 gramm között lehet.

Színe fekete, a szemei körül a szőre halványsárga, amely maszk avagy pápaszem formát képez, innen kapta a nevét. Ez a halványsárga szőr végigfut a pofájának két oldalán, hátul pedig köpenyként fut végig a nyakától a vállakon keresztül a hátáig. Egyes egyedeknek a fejtetőjük is halványsárga és a pofájuk is nagyobb részben.

Nem használnak echolokációt, viszont látásuk és hallásuk kitűnő.

Táplálékuk gyümölcsök, virágok, nektár. Nem csak a vadon termő gyümölcsökkel táplálkoznak, hanem a haszonnövények virágaival és gyümölcseivel is.

Habár elsősorban a mirtuszfélék virágait és virágainak nektárjait fogyasztják, kedvenc gyümölcseik a mangó és a füge, és hát be kell vallanom, a trópusi gyümölcsök közül ezek nekem is a kedvenceim közé tartoznak, tehát meg tudom érteni.

Rájárnak a licsi, papaya és mangóültetvényekre is, emiatt konfliktushelyzetek alakulnak ki az emberrekkel.

A faj több száztól több ezer egyedig terjedő kolóniákban él. Ausztráliában a kolóniák mérete általában nagyobb, mint Új-Guineán és környékén. 

Az esőerdőkben a közelmúltban végzett telemetriai vizsgálatok alapján nagyon kis számban találtat magányos egyedeket is.

Krepuszkuláris fajként általában alkonyatkor és pirkadatkor aktívak, nappal a lombkorona felső ágain pihennek.

További információkért nézd meg a következő videót!

🦇Állatbemutató #147 | Pápaszemes repülőkutya - Gyümölcsösök réme!