Főoldal

Az ajakos medve.

Rudyard Kipling novellagyűjteményét, a Dzsungel Könyvét, akkor a benne szereplő medve, egyes elképzelések szerint nem barnamedve volt, hanem ajakos medve.

Kipling a legtöbb információt India állatvilágáról Robert Armitage Sterndale naturalistától kapta, aki később az Atlanti Óceánon levő Szent-Ilona sziget kormányzója lett.

Ezen kívűl a hindi nyelvben, amely nyugati nyelvjárása a pakisztáni urdu nyelv, több medvefajra is használták a bhalu elnevezést, de az ajakos medve esetében sok indiai nyelvben használnak bhaluhoz hasonló elnevezést mind a mai napig.

Ugyanakkor az ajakos medve angol neve pedig Sloth Bear, vagyis lajhármedve, és hát Balu, a medve szeretett lazulni. És még sok más információ is ezt sugallja.

A fajt a tudomány számára elsőnek a brit botanikus és zoológus George Kearsley Shaw írta le 1791.-ben, akkor még Bradypus ursinus néven.

1793.-ban a német orvos és naturalista Friedrich Albrecht Anton Meyer átnevezte Melursus lybius-ra, de sokáig nem tarthatta meg ezt a nevét sem, mivel 1817.-ben a francia zoológus Henri Marie Ducrotay de Blainville átnevezte Ursus labiatus-ra a hosszú ajkai miatt.

Viselte még a Prochilus hirsutus, a Chondrorhynchus hirsutus, és az Ursus longirostris nevet is, de mára, egyelőre, megmaradt a Melursus ursinus tudományos néven.

Azonkívűl az eredeti hindi nevét, a bhalu-t még mindig tartja, habár az Indiában használt rengeteg nyelv között akad még más megnevezése is, gyanítom, mind régebbi, mint a tudományos neve.

A nominális alfaj, amelyet Shaw írt le a kontinentális alfaj, és ez a legelterjedtebb medvefaj Indiában.

A Himalájától délre eső dombos, erdős területeken fordul elő, és akár szavannákon is, nyugaton Pandzsábtól a keleti Arunácsal Prádesig, Nepálban a déli részekre korlátozódik, és hiányzik az indiai Pandzsábtól északra fekvő magas hegyekből, amelyek Dzsammu és Kasmír, valamint Himácsal Prádes területein vannak.

Nyugaton az elterjedési területeit megállítják a radzsisztáni sivatagok és az Ábú-hegy, délen pedig a Dekkán fensík széles erdőtlen részeiről is hiányzik, de azonkívűl mindenhol megtalálható.

Bangladeshből kipusztult, Bhután területein pedig már nem ismert a helyzete, de valószínűsítik, hogy ott is kipusztult.

A másik alfaja a Srí-Lanka-i ajakos medve, a Melurus ursinus inornatus, és ez kizárólag Srí-Lanka szigetén fordul elő.

A századfordulón még Srí Lanka egész területén előfordult, de a hegyvidéki erdők széles körű tea- és kávéültetvényekké történő átalakítása miatt ma már az északi és keleti alföldekre korlátozódik.

Az ajakos medve a medvefélék között közepes termetűnek számít. 
A nemek közötti dimorfizmus a méretben mutatkozik meg.

A nőstények átlagosan 55 és 105 kg között vannak, de elérhetik akár a 124 kilogrammot is, míg a hímek átlagosan 80 és 145 kg közöttiek, de elérhetik a 192 kilogrammot.

Egy kutatás által a Nepálban mért nőstények átlag súlya 95 kilogramm volt, míg a hímeké 114 kilogramm, míg Indiában enyhén kisebbek voltak a medvék, a nőstények 93,2 kilogramm átlaggal és a hímek 83,3 átlagos kilogrammal voltak feljegyezve, ugyanakkor a kisebb Srí-Lanka-i alfajt átlagosan 68,2 kilós nőstényekkel, és 104,5 kilogrammos hímekkel regisztrálták. 

Tehát, a Srí-Lanka-i alfaj esetében nagyobb mértékű a méreti különbség a nemek között.

Az ajakos medve marmagassága 60 és 92 centiméter közötti és testhossza 1,4 - 1,9 méter közötti.

Bundája fekete, egyes egyedeknél rozsdásbarna vagy sötétbarna, bozontos és ápolatlan, borbélyhoz nem jár, és szőre a vállai között és a nyakon különösen hosszú, elérheti a 30 centimétert is, viszont hasára és lábszáraira már nem jutott elég szőr, emiatt szinte csupaszok. 

A szexuális dimorfizmus egy másik jele, a méretbeli különbségek mellett, hogy a nőstényeknél nagyobb a vállaik közötti szőrzet.

A mellrészén patkó alakú krémfehér színű folt látható, de ez a folt hiányozhat a Srí-Lanka-i alfaj esetében.
Ez a mellkasi folt megtalálható más ázsiai fekete színű medvéknél, például a 20. részben bemutatott maláj medve azaz napmedve esetében és a 21. részben bemutatott örvös medvénél.

Ennek a létezését azzal magyarázzák, hogy a tigris elrettentésére van, mivel mindhárom medvefaj, amelynek ilyen mellkasi foltja van, tigrisekkel osztja meg a területeit. Ugyanakkor, a tigris nem támadja meg a medvét, amennyiben a medbe szembe van vele fordulva, vagy tudatában van a tigris jelenlétének.

Látása és hallása gyenge, de szaglása kitűnő.

Alsó ajkai hosszúak, ezekről kapta magyar nevét, felülről pedig hiányoznak a metszőfogai, így nagy mennyiségű rovart tud egyszerre felnyalni.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🐻Állatbemutató #152 | Ajakos medve - Ettél már medvekenyeret?

A takin a tülkösszarvúak családjába és a kecskeformák alcsaládjába tartozik.

Tudományos neve a Budorcas taxicolor és a nemének az egyetlen faja. 

Régebben az ugyancsak rendszertanilag bizonytalan, sarkkörön élő keleti pézsmatulok rokonának tartották, de a legújabb mitokondriális DNS-vizsgálatok közelebbi rokonságot mutatnak a vadjuhokkal, míg a keleti pézsmatulok legközelebbi rokonai az ázsiában élő kecskéhez hasonlító gorálok, amelyek viszont ugyancsak azon a környéken élnek, ahol a takin.

Megtalálható a Himalája déli és dél-keleti részén, pontosabban Kína középső és déli részén, Bhután, Észak-Mianmar és Északkelet-India szubalpin területein.

Fenyvesekben, szubtrópusi és mérsékelt övi erdőkben egyaránt megtalálható 1000 és 4500 méteres tengerszint feletti magasság között, de leggyakrabban a 2000 - 3500 méter közötti levegőt szereti.

A tudomány számára elsőnek 1850.-ben írta le a mismi-takint az Indiában élő angol Brian Houghton Hodgson naturalista, így ez viseli a nominális alfaj nevét, a Budorcas taxicolor taxicolort.

Ez Tibet délkeleti részén, az indiai Arunácsal Pradesben, Mianmar Kachin államában és a kínai Jünnan tartomány északnyugati részén honos, és természetvédelmi besorolása Veszélyeztetett.

1874.-ben a francia zoológus Henri Milne-Edwards leírta a szecsuani takint Budorcas taxicolor tibetana néven, amely élőhelye a Tibeti-fennsík keleti része, északon a kínai Kanszu tartomány határvidékétől Szecsuan tartományon keresztül a Jünnan tartomány határáig tart, és ez az alfaj Sebezhető.

Az angol naturalista Richard Lydekker írta le harmadiknak a bhutáni takint, Budorcas taxicolor whitei tudományos névvel 1907.-ben, és ez Kínában a tibeti Yarlung Zangbó folyótól délre, Bhután északi részén, India Arunácsal Prades és Szikkim tartományában, valamint az indiai-mianmari határvidéken található meg és ez is Sebezhető.

Az utolsónak leírt alfaj az arany takin a Budorcas taxicolor bedfordi nevet kapta, és ezt az ugyancsak brit Michael Rogers Oldfield Thomas írta le 1911.-ben. Ez az alfaj a kínai Sanhszi tartománynak a Csinling-hegységében honos, és természetvédelmi besorolása Veszélyeztetett.

Megjelenésében a szarvasmarhára hasonlít, de mégis a kecskefélékhez tartozik. Nevének a Budorcas része "ökörgazellának" fordítható, míg a taxicolor neve a sárgás-barna színezetét tükrözi, pontosabban a borz jelentésű taxus szó és a színárnyalat jelentésű color keveréke, vagyis Borzszínű ökörgazella.

Testmérete megközelíti a már említett keleti pézsmatulok méretét, amely a kecskeformák családjának a legnagyobb képviselője.

Testhossza 1,6 - 2,2 méter közötti, farka 15-20 centiméter, de annyira szőrös, hogy nem igazán látszik. Szörnyű.

Marmagassága 1 - 1,4 méter közötti, súlya pedig 250 - 350 kilogramm között mozog, de átlagban 275 kilogramm, a bikák enyhén nagyobbak mint a tehenek.

Testalkata zömök, szőre hosszú és sűrű, ennek színe barnától az aranysárgáig terjed, pl. az arany takin nem véletlenül kapta a nevét. 

Háta közepén egy fekete csík fut végig.

Vastag lábai rövidek, patái szélesek, fejlett sarkantyúk vannak rajta, hogy könnyen tudjon felkapaszkodni a sziklás terepen, mint a vadjuhok.

Tövénél átlósan rovátkolt, 25-30 centiméteres szarva van mindkét nemnek, amely hátrafele indul majd felfele csúcsosodik.

Púpos orrnyerge, csupasz orra és mosolyra forduló szája jámbor kinézetet kölcsönöz neki.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🐐Állatbemutató #151 | Takin - Aries, Poszeidón gyermeke

Állatbemutatóim következő része a Négyujjú elefántcickányról szól.

Ez a faj csak afrika bizonyos részein található meg.
Rokonainál kisebb méretű.
Ahogy a neve is mutatja, négy ujj van a hátsó lábán és a méretéhez képest hosszú orráról kapta a nevét.

Konkrétan a sűrű erdőkben és a bozótokban él.

A négyujjú elefántcickány hosszú, puha szőrű, színe a szürkés-halványbarnától a sötétbarnáig változik, szeme körül fehér karikák és széles, sötét csíkok a hátán.

Az elefántcickányok valójában nem cickányok. A legújabb bizonyítékok azt sugallják, hogy közelebbi rokonságban állnak az afrikai emlősök egy csoportjával, amely magában foglalja az elefántokat, a tengeri teheneket.

Rendkívül gyorsak, és elérhetik a 28,8 kilométer/órás (17,9 mph) sebességet.

A többi emlős rovarevőhöz képest a sengisnek (másik neve) viszonylag nagy agya van.

Afrikában őshonos kis rovarevő emlősök. A négyujjú elefánt sengis súlya 160 és 280 g (5,6 és 9,9 uncia) között van.

Táplálékuk termeszek, növényi anyagok, százlábúak, hangyák, tücskök, ezerlábúak és pókok.

A kicsik magasan fejlett állapotban születnek.

Olyan mirigyeik vannak, amelyek erős illatot bocsátanak ki a területek megjelölésére és a ragadozók elrettentésére.

Stresszes helyzetekben lábdobbal vagy farokkal csapkodnak a talajon.

Forrás: Singita.com, Jenny Hishin.

A rozsomák a ragadozók rendjén belül a menyétfélék családjába és a rozsomákformák alcsaládjába tartozik, és ennek az alcsaládnak a legnagyobb testű faja.

A menyétfélék családján belül is csak a tengeri vidra, az óriásvidra és a nagyfogú tömpeujjú-vidra nagyobb méretű, habár az európai borz is megközelítheti a méretét, különösen ősszel.

Tudományos neve a Gulo gulo, és a Gulo nemnek nem csak típusfaja, de egyben az egyetlen faja is.

Latin megnevezése, a gulo szó jelentése falánk. Ez az elnevezés viszont nem feltétlenül helyes meghatározás számára, mivel a norvégek által használt kevésbé elterjedt népies neve a fjellfross tulajdonképpen hegyi macskát jelent, és egyesek szerint ebből ered a német Vielfraß szó, ami viszont már falánkot jelent. Ehhez hasonló a falánk szó más nyugat-germán nyelvben is.

Norvégül és a norvéggel rokon Észak-európai nyelveken a neve jerv vagy hasonló.

Finnül viszont ahma a neve, ami az ahmatti szó rövidítése, és ez és az észt ahm ugyancsak falánkot jelent. A szláv nyelveken a rozsomák valamilyen formájában jelenik meg, pl oroszul Росомаха vagy csehül rosomák, ami viszont úgy tűnik, hogy a Finn nyelv rasva-maha szavából ered, ami kövér hasút jelent. 

Magyarul is rozsomák a neve, népiesen viszont torkosborz.

Angolul wolverine vagy glutton a neve, a kanadai franciáknál carcajou (kárkájú), míg az európai farnciáknál glouton (glútó), és az észak-amerikai innu indiánok nyelvén kwiihkwahaacheew/kuàkuàtsheu.

Elterjedési területei hatalmasok, az északi félteke legészakibb részein szinte mindenhol megtalálható, tundra és tajga éghajlaton 300 és 2 400 tengerszint feletti magasság között.

Európában Skandináviában és Kelet-Európa északi részein, Észak-Ázsiában és Észak-Amerikában ugyancsak.

Az amerikai kontinensen ez Alaszkát és Észak-Kanadát jelenti, viszont jelentettek rozsomákokat az Észak-Nyugaton fekvő Washington államban található Északi Vízeséseknél, közvetlenül a kanadai-amerikai határ környékén, és láttak már rozsomákot délebbre is, Kalifornia államban, a Sierra Nevada hegységben.

Az Észak-Nyugaton fekvő amerikai Washington állam nem összetévesztendő Washington D.C.-vel, amely az Egyesült Államok fővárosa.

Én pedig úgy döntöttem, hogy egy ekkora terület megfelel majd egy játékbeli rozsomák családnak, ezért itt is elhatárolom a helyet. 

Három irányból szikla veszi majd körül, egyik oldala viszont víz lesz, ahol egy picit nehezebb lesz meghúzni számára a területének a vonalát, de sikerülni fog, meglátod.

Szinte teljes Észak-Ázsiában elterjedt, délre területei Mongólia és Kína északi részéig érnek.

Európában az Orosz Föderáció és Skandinávia északi területein honos, Finnországban, Svédországban és Norvégiában, és habár kiszorították a történelem során a Balti tenger könyékéről és Nyugat-Oroszországból, az utóbbi évtizedekben visszatelepedett ezekre a helyekre is.

Magyarországon is megtalálható volt egy rövid ideig, ugyanis egy turistacsoport által behozott néhány példány elszabadult Balatonvilágoson 2007 nyarán.

Ettől függetlenül eddig már nyolc magyarországi barlangban találtak rozsomák fosszíliát, azokat viszont valószínűleg nem turisták hozták be.

Az első alfaj a nominális Gulo gulo gulo, amelyet Linnaeus írt le 1758.-ban a Sytema Naturae X. kiadásában és ez Eurázsia északi részén él.

A második a Gulo gulo luscus és ezt ugyancsak Linnaeus írta le, ez az Észak-Amerikában élő alfaj.

Ezen kívűl egyesek elismerik a következő három Amerikai kontinensen élő alfajt külön alfajokként.

A Gulo gulo luteust az amerikai zoológus Daniel Giraud Elliot írta le 1905.-ben, és ez Kaliforniában található meg.

Gulo gulo katschemakensis néven a német Paul Matschie írta le az alaszkai Kenai-félszigeten élő rozsomákot 1918.-ban.

Az utolsónak leírt alfaj a Kanadához tartozó Vancouver-szigeten él, emiatt a Gulo gulo vancouverensis néven írta le 1935.-ben az amerikai zoológus Edward Alphonso Goldman.

Az utóbbi három alfajt a legtöbb tudós az amerikai alfaj populációinak tekinti.

Az Észak-amerikai Innu őslakos nép történeteiben és mitológiájában is szerepel a torkosborz, Kuekuatsheu néven, aki megteremtette az Innu nép világát.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🦡Állatbemutató #150 | Rozsomák - Logan színre lép